Saturday, 18 June 2016

Vers - Szárnyam adom neked




Ha nem vagy szabad, én szárnyam adom neked,
hogy körbecikázhasd az azúrkék eget.
Hogy csillagport lopj, mint pimasz gyerek,
de utána rejtőzz el a Hold mögött!
Hogy felhőkből bárányt formázz, s legyen
ártatlan lelkedhez illő játékszered.
Hogy szállj magasra, egyre feljebb,
míg bírja a szárny a terhet..
De ha visszakérem,
mi illet engem,
ne habozz!
Mert Szabadság s a szárnyam nélkül,
biz' Isten, én meghalok.






Vers - Megérkeztem






Puha léptem alatt reccsen az ág.
Felkiált s hallatja szavát
nekem, értem. Jelzi, hogy tilosban járok.

Az út mentén a bokorban nyúl lapul,
Közelebb érve megriad, s eliramul.
Félelmemmel együtt fut tova.

Madár reppen, varjú károg:
Fordulj vissza, mert megbánod!
Megállnék biz' ha tehetném.

Szél támad s átölel.
Állj meg, állj meg, elesel!
De lábaim csak előre visznek.

Csend honol. Fűszál se rezzen.
Feltartózhatatlanul megérkeztem.
Hozzád.






Thursday, 4 February 2016

Vers - Fülemben lüktet a vér

Fülemben lüktet a vér
ahogy közelebb hajolsz.
Őrjítő démon a szenvedély,
Érzem, érzed. Fuldokolsz.
Anyag szakad, a kéz kutat,
engedjünk vágyunknak utat!
Mást úgysem tehetünk.
Nem kell érteni,
mi történik velünk.
Csak megélni.
S remélni,
hogy az éj megőrzi titkunk.
A percet mit egymástól loptunk.
Örvénylik ez a láthatatlan tenger
körülöttünk, s egyre feljebb emel.
Kezem a kezedben,
szorít s nem engeded.
Ajkad néma, de egyetlen pillantásod
megnyitja a teret.
Alszik minden.
Csak mi ketten
létezzük a csodát,
szívjuk magunkba egymás illatát.
Engedünk az éjnek,
a kéjnek..
s utána

csend a takarónk s karod a párna.








A tél a titkok időszaka

A tél a titkok időszaka. Néha napján sűrű köd rejti a szem elől a tájat, néha hó borítja. A Titkok kertjébe nehéz a bejutás. A kíváncsi vándor könnyen eltéved az úton, ha nem követi óvatosan a jeleket. A téli erdőkben, a friss hóban rengeteg lábnyomot találsz. Próbálod kitalálni, őz járt-e arra vagy róka. Talán nyúl? Titkok, titkok. Erre jártak és mit csináltak?
Szeretem a friss hó illatát. A téli erdők látványát, amikor még minden érintetlen. Szinte rá se mersz lépni a hóra, mert tudod, azzal tönkreteszed a tökéletességét. Talán ez a legjobb időszak a festésre. Képekben konzerválni a nyári emlékeket, a napsütést, a madárdalt, a naplementét. Körülötted minden békés, csak a színek kavarognak a palettán és alig várják, hogy ráfeszüljenek a vászonra.
Ez a várakozás időszaka. A vágyakozásé. Mindegy, hogy a napsugár után vágyakozol-e, vagy a szerelmed arcára, akit csak nyáron láthatsz. De ebben a vágyakozásban benne van az ígéret a találkozásra. Mint ahogy tudod, tél után jön a nyár, és ez a tudat megtölti reménnyel a levegőt. És egyfajta szomorúsággal, hiszen az éveink közben múlnak. Tél után jön a nyár, nyár után egy újabb tél. Egy év elmúlt. Mit csinaltam, merre fejlődtem? Ez egy édes szomorúság. Eltelt egy év, de ha végiggondolod mi minden történt ez alatt az idő alatt, rájössz, hogy éltél.

Nem tudom miért, de egyfajta szomorúság telepedett a lelkemre. Összekapcsolódtam az univerzummal, érzem a végtelen szeretetet, amiből a lelkek táplálkoznak, mégis szomorú vagyok. Talán mert a halál, az elmúlás gondolata is belopta magát a szívembe. De ahhoz, hogy jó író legyek, meg kell tapasztalnom a legmagasabbat és a legmélyebbet. Az üres lélek nem tudja szavakba foglalni az érzéseit. Csak az érzelmektől túlcsorduló szív tud beszélni, mesélni, énekelni.




Vers - Az első hó

Most találtam meg e gyermekkori gyöngyszemet, 12 éves koromból:




Reggel mikor felébredtem s kinéztem az ablakon,
Láttam, hogy hótakaró borítja a fákat az udvaron.
Csábított a fehér hó ki a szabadba,
Az első hó! – kiáltottam s szaladtam ki az udvarra.
Pizsamában, mezítláb,
Anyu kiált: Meg ne fázz!
Örömömben nem figyeltem,
Sajnos később beteg lettem.
S mikor most odakinn nagy pelyhekben hull a hó,
Én a szobában fekszem lázmérővel a hónom alatt,
fejemen a takaró.




1992. november 14.